2015. június 9., kedd

II.évad 10.rész - A nagy találkozás

Sziasztok! Amint látjátok sokkal hamarabb érkeztem az új résszel, ami egyben az utolsó előtti is. Már csak az epilógus van hátra. Tudom, hogy sokan haragudni fogtok rám ezért, de én úgy érzem, hogy már nincs mit írnom bele és jobb, ha nem húzom tovább. Remélem tetszeni fog! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! Jó olvasást!
Ölellek Titeket!




Lottie Tomlinson



  Hamar eltelt az utolsó hét is. A fiúk két koncerten vannak túl és most végre kipihenhetik eddigi munkájukat, mivel két hét pihenőt kaptak. Ebben az egy hétben nem történt olyan sok minden, de azért jött meleg és hideg is. Gemmával nagyon jóba lettem, hiszen az időm nagy részét vele töltöttem a fiúk próbáin, de ő már nincs velük, mivel három napja hazautazott. Mielőtt elment volna sokszor elmondta, hogy ne izguljak a találkozástól, mert Anne már most családtagként kezel. Nagyon örül, hogy boldoggá teszem a fiát, ahogy annak is, hogy végre egy hosszabb kapcsolattal rendelkezik, ami nem ment tönkre hamar. Lou is sokat beszélgetett velem, mivel észrevette, hogy érdekel a sminkelés, bár valamiért azt érzem, hogy nekem nem azt a szakmát kéne választanom. Sokkal jobban húz a szívem egy másik, még ismeretlen irányba. Fogalmam sincs, hogyha belevágnék sikerülne-e vagy kudarcba fulladna a tervem, de ezt nem tudhatom, míg nem adok legalább egy esélyt neki. Gondolkodnom kell, ki kell próbálnom magam, hogy képes lennék-e rá, de míg nem vagyok magamban biztos addig senkinek sem árulom el a tervem. Lou olyan lett számomra, mint a második anyukám, Lux pedig a fogadott kistestvérem, akivel sok időt töltöttem. Azt a kis csöppséget nem lehet, nem szeretni. Mindig képes mosolyt csalni az arcodra, még akkor is, ha a kedved a bili feneke alatt van. Elég csak rád mosolyognia vagy csak elkezdenie beszélni és akaratod ellenére is nevetni, mosolyogni kezdesz. Ebben az egy hétben Louis is több időt szakított rám, igaz nem mindig voltunk kettesben, hiszen El is ott volt, de nem bántam. Tudom, hogy számára fontos a barátnője és mivel nekem is jó a kapcsolatom vele, egyáltalán nem bántam, hogy előtte beszéltük meg a dolgainkat. Végre úgy érzem, hogy minden sínen van az életemben, hogy már nem kell attól félnem, hogy jön egy rossz hír, ami képes lenne visszataszítani a drogokhoz. Igaz problémák még mindig adódnak, de megbirkózom velük. Két napja felnéztem a netre, tudom, hogy megígértem, hogy nem teszem meg, de nem bírtam tovább. Mindenki szomorúan nézett felém, ha a telefonját böngészte, tudni akartam, hogy miket írhatnak, bár elképzeléseim voltak. Bevallom, hogy fájt, amiket írtak, Harry pedig egyből észrevette, hogy történt valami, hiszen egyik percben még mosolyogtam aztán ez a mosoly szép lassan lefagyott az arcomról. Aminek csak lehetett elkönyveltek, mire a végére jutottam én is feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon nincs-e valamelyiküknek igazuk, de hamar rájöttem, hogy nem. Nem azért vagyok Harryvel, hogy hírnevet szerezzek magamnak, nem is a pénzéért, hanem mert szeretem, mert ő jelenti nekem a boldogságot és a nyugalmat. Az sem számítana, hogyha szegény lenne, semmi sem számítana. Természetesen mérges volt rám, de hamar elszállt a haragja és inkább megpróbálta elterelni a figyelmem, ami hát sikerült is neki. De most, hogy a nagy találkozótól már csak pár óra választ el, nehezen tudok nyugodt maradni. Tisztában vagyok vele, hogy nincs mitől félnem, de ezt nem tudom megmagyarázni a szívemnek, ami hevesebben kezd verdesni, ha valaki felhozza a témát. 
  Ebben a pillanatban Harry lakásában vagyunk mind, hiszen holnap reggel indulunk. Összebújva ülünk a kanapén, miközben El és Lou velünk szemben foglal helyet. Ebben a rövid időben azt is sikerült elérnem, hogy Louis képes legyen úgy tekinteni ránk, mintha elfogadná, de tudom, hogy egy nap elfog tűnni a mintha és már csak annyi maradt, hogy beletörődött a kapcsolatunkba. Tudja, hogy semmit sem tud ellene tenni, ahogy azt is, hogy mennyire boldogok vagyunk, szóval megpróbál ő is velünk örülni. 
  - Nagyon elgondolkodtál - puszil a nyakamba Harry, amivel visszarepít a jelenbe. 
  - Egy kicsit - kuncogok fel. - Tudod az elmúlt hétre gondoltam és az elkövetkezendő pár napra. Tudom, hogy nem szabad izguljak, mert szerinted nincs miért, de ezt nem tudom megakadályozni. 
  - Ne próbáld meggyőzni őt erről Harry - szólal meg mosolyogva El. - Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt én voltam ebben a helyzetben. Louis mindent megpróbált, hogy megnyugtasson, de nem sikerült neki, csak egye jobban pánikoltam. Sokat mesélt a családjáról, szinte ismertem őket, de féltem. Attól tartottam, hogy nem fogsz majd elfogadni - néz rám - hogy anyukád azt hiszi majd, csak azért vagyok a fiával, mert híres. De, amint megpillantottalak titeket, ti pedig mosolyogva ugrottatok a nyakamba, minden izgalmam elszállt, mert tudtam, hogy kedveltek, veled is így lesz.
  - Anya sokszor felhozza azt a pillanatot. Sosem felejtem el, hogy milyen arcot vágtál az ő leírásai szerint és milyen megkönnyebbülés süvített át rajtad, amint láttad, hogy elfogadnak - nevet fel Louis.
  - Ez nem ér Lou - löki meg El mosolyogva. - Te csak ne felejts el, hogy mi volt, amikor apával találkoztál - vigyorog el gonoszan.
  - Az apád orvos - nyög fel. - Még szép, hogy féltem. Hiszen biztos voltam benne, hogy egy komoly embert szeretne melléd, én pedig minden vagyok csak az nem, de végül sikeresen meggyőztem, hogy szeretlek.
  - Anya imád, Gemmával pedig már tudod mi a helyzet, Robintól pedig ne félj, ő nagyon kedves és biztos vagyok benne, hogy te is jól érzed majd magad, ha végre ott leszünk és nem izgulnod halálra magad a nagy semmiért - suttogja a fülembe Harry.
  - Na jó - sóhajtok fel. - Hanyagoljuk ezt a témát, mert így csak rosszabb lesz. Én azt hiszem, hogy inkább lefekszem, mivel holnap korán kelünk és hosszú út elé nézünk.
  Mindenki megértően bólintott. Harrynek hiába mondogattam, hogy egyedül is megleszek, ő még nyugodtan maradhat, hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy velem jön, természetesen egy olyan megjegyzéssel, ami Louisnak nem nagyon tetszett, amit meg is értek, mert én is teljesen belevörösödtem.
  - Mond csak, te teljesen hülye vagy? - nyögök fel, amint becsukja utánunk az ajtót. - Láttad te az arcát, tudod te mit gondolhatnak most? - vonom fel a szemöldököm.
  - Csak vicc volt - nevet fel. - Louis is tudja, hogy vicceltem, csak eleinte nem fogta fel, de az biztos, hogy ez az arc megérte.
  - Te tiszta hülye vagy - ülök le az ágyra. - De én így szeretlek - bújok hozzá, amint leül mellém. - De most aludjunk.

***

  Másnap kora reggel ébredünk, majd egy gyors zuhanyzás után, útnak is eredünk. Harryék nyaralója hat órás út, ami azt jelenti, hogy csak délben érkezünk meg. Két kocsival megyünk, mivel egyikünk sem bírja a hosszú utat hátul. 
  - Nyugodtan aludj, még csak órák múlva érkezünk meg - fordul fel mosolyogva. - Ha a közelbe érünk, felébresztelek.
  Nem akartam elaludni, mert attól féltem, hogy nem keltene fel időben, de végül mégis lehunytam fáradt pilláim. Lehet, hogy egy órával hamarabb feküdtem le, mint legtöbbször, de attól a korán kelés még mindig nem az én asztalom és soha nem is lesz.
  Pár órával később, amint pilláim lassan felnyitom, egyből észreveszem, hogy már a közelben lehetünk, hiszen fák vesznek minket körül, Mindig imádtam a szabadban lenni, érezni a friss levegőt, madarak csicsergését. Az, hogy pár napra elszabadulhatok a zsúfolt és szennyezett városból, számomra nagy kincs. Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretek ott lenni, csak itt minden olyan nyugodt és szép, ott pedig ezt sosem élvezhetem, mivel nem létezik.
  - Még fél óra és megérkezünk - szólal meg Harry, amint észreveszi, hogy fent vagyok. - A családod már ott van. Anya pár perce hívott, hogy éppen a kaját csinálják és mire odaérünk készen is lesz.
  - Remek, mert nem igazán volt időm reggelizni - dörzsölöm meg szemeim, hogy kicsit felébredjek. - Harry, kérdezhetek valamit?
  - Persze - pillant rám, majd szemeit újra az útra tapasztja.
  - A szüleid tudnak arról, hogy én hol voltam egy hétig? - kérdek rá félve.
  Már előre tudom a válaszát, csak abból, ahogy viselkedik. Izmai megkeményedtek, ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt szorítja, miközben homlokán ráncok jelennek meg.
  - Tudják, ugye? - suttogom szomorúan.
  - Sajnálom - sóhajt fel. - Én nem akartam nekik elmondani, de nem volt mit tennem. Mindketten észrevették, hogy van valami, amit eltitkolok előlük és el kellett nekik mondjam. Meg kellett valakivel beszélnem a dolgokat, mivel veled nem tehettem meg. Tudod nehezen tudom elfogadni, hogy miattam tetted. Ha most azért fogsz aggódni, hogy mit gondolnak rólad, akkor megnyugodhatsz, mert egyáltalán nem tettek semmit. Sőt Gemma egy kicsit meg is értett  téged, amit én még a mai napig sem. Anya pedig bűszke rád, hogy képes voltál abbahagyni és arra is, hogy ez részben az én érdemem.
  - Tudod, ez volt az a része az életemnek, amit sosem lett volna szabad megtudniuk - mondom csendesen. - Lehet, hogy elfogadják és meg is értik, viszont nekem kellemetlen. Szerintem neked is az lenne az én helyemben, ha anyáék tudnának róla.
  - Nem kell szégyenled - rázza meg a fejét - szerinted nekem nincs múltam? Van, amit az újságokban írnak azok nem mind hazugságok. Sok részük igaz. Igen, tényleg kipróbáltam a füves cigit, igen a drogot is próbáltam és szinte minden buliról úgy jövök ki, hogy másnap a felére sem emlékszem, szerinted ez nem ciki?
  - Te is tudod, hogy az más. Egyet értek, hogy az is ciki, de te nem voltál elvonón, sosem kerültél olyan mély pontra én viszont igen...
  - Anyáék fel sem hozzák majd a témát, hiszen Gem sem hozta fel, pedig akkor már rég tudott róla.
  Utálom a tényt, hogy tudják. Utálom, hogyha figyelmes leszek, akkor észreveszem majd a szemükben a szomorú csillogást. Utálom, hogy mindennek az ellenére sem tudok rá haragudni. Még mindig teljes szívemből szeretem. Nem számit, hogy mit tesz vagy mond képtelen leszek rá haragudni.
  Az út hátralevő részén nem szólalunk meg. Én azért, mert még mindig dühös voltam rá, Harry pedig azért, mert bűntudata volt. Legközelebb arra eszmélek fel, hogy megállunk egy gyönyörű kőből és fából készült ház előtt, ahol már ott áll anyáék kocsija is, mellette pedig egy ismeretlen, ami gondolom Harry családjáé.
  - Ugye nem haragszol rám? - fordul felém, amint megállította a kocsit. - Tudom, hogy nem akartad, hogy megtudják, de ezen már nem lehet változtatni.
  - Nem haragszom, vagyis most kicsit igen, de szeretlek és ezen semmi sem tud változtatni.
  - Én is szeretlek téged - hajol hozzám, majd nyom egy csókot az ajkamra.
  Kicsit félve szállok ki a kocsiból, de amint megpillantom Eleanor bátoritó mosolyát kicsit megnyugszom. Harry mellettem terem, majd összekulcsolja ujjainkat. A hátsó kertet megközelítve, egyből meghallom a nevetgélést és beszélgetést, mire gyorsabban kezd verni a szívem. Most először találkozom anyával a többiekkel, amióta kiderült, hogy milyen problémával küzdöm. Nem tudom, hogy fognak fogadni, de bízom benne, hogy senki sem hozza majd fel a témát, nem szeretnék róla beszélni, pedig tudom, hogy egyszer muszáj lesz, de az a nap biztosan nem a közeljövőben lesz.
  - Lottie! - szalad hozzám mosolyogva anya, majd zár a karjaiba. - Annyira örülök, hogy látlak és jól vagy - suttogja. Azt veszem észre, hogy Harry már nem mellettem áll, hanem odament a családjához, miközben engem az enyém vesz körül. Lassan Lou és El is megérkezik, így az ölelő brigád átszáll rájuk, én pedig végre sikerül levegőhöz jutnom
  - Gyere - nyújtja a kezét a göndör - nem lesz semmi baj - puszil a hajamba. - Anya, gondolom nem kéne bemutassam, de mégis megteszem. Ő itt az én szeretett barátnőm, Lottie - mosolyog Annera.
  - Nagyon örülök a találkozásnak, már sokat hallottam rólad - von azonnal magához, mire én megkönnyebbülten eresztem ki magamból a levegőt. - Nem kell aggódnod, én nagyon büszke vagyok rád és örülök, hogy Harryvel egymásra találtatok. Gyönyörű párt alkottok és remélem ez sokáig így is lesz.
  - Ha rajtam múlik, akkor biztos lehetsz benne, hogy életem végéig fog tartani - jelenti ki biztosan Harry.
  Akaratom ellenére is elvörösödtem, Harry mondatára. Ha jól veszem ki szavaiból, akkor velem szeretne családot alkotni a jövőben. Velem szeretné leélni az életét. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt ilyen nyugodtan kimondta az anyukája előtt.
  - Én is örülök Anne - mosolygok rá. - Minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy sikerüljön boldoggá tennem Harryt.
  - El sem tudom hinni, hogy az én kicsi lányom már szerelmes és a jövőjét tervezi veled - jelenik meg anya mellettem.
  - Egyszer mindenki felnő! - vonom meg a vállam. - Én pedig egy olyan fiú mellett tehetem ezt, akit teljes szívemből szeretek.
  - Látod én mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj - nyom egy csókot a hajamba göndör barátom. - Szeret téged, ahogy mindenki más is.
  - Hát újra találkozunk - jelenik meg nevetve Gemma. - Lottie gyere, engedd meg nekem, hogy megmutassak neked néhány ciki képet az öcsikémről - vigyorog Harryre gonoszan.
  - Gem, tényleg szükség van erre? - sóhajt fel Harry, mire a nővére bólogatni kezd. - Na jó legyen, de tudnod kell, hogy nem voltam mindig ilyen jóképű és jófiú.
  - Most sem vagy az - nyújtom rá a nyelvem, majd Gemma után igyekszem.
  Annyira örülök, hogy végre ezen is túlvagyok. Mindenkinek igaza volt, hogy nincs mitől félnem, de persze én nem hittem nekik. De mostantól megfogadom és odafigyelek arra, amit mondanak. Ez a két nap biztos vagyok benne, hogy csodás lesz. Megismerem Harry családját, ahogy ő is az enyém és a többin még ráérünk később is gondolkodni. Most csak az számít, hogy együtt vagyunk boldogan.

2 megjegyzés:

  1. Jó lett!! De mindjárt itt a vége :(

    VálaszTörlés
  2. Sajnálom, hogy csak a végére sikerült bekapcsolódnom, de nagyon megtetszett a történet, egy nap alatt olvastam el! A véleményemet az epilógusnál bővebben kifejtem, de jó úton haladsz, nagyon jó úton! :)

    VálaszTörlés